Terem

Életed utolsó énekórája, amiről, amúgy késel 15 percet és annyival korábban mehetsz el. Enyhén szürreális volt, ahogy betegen, szédülve, a szürke időben szinte egyedül ültem a díszteremben. Hallottam mások hangját, a zenét, oda képzeltem az eső kopogását és reméltem sosem múlik el az a mérhetetlen szerelem, amit éreztem. Voltam dühös, csalódott, féltékeny nyugodt, de legfőképpen boldog. Átéltem, ahogy a hátamban szúrnak egy kést, ahogy ölelnek, ahogy eltaszítanak maguktól, ahogy ragaszkodnak hozzám, ahogy lenéznek, azt, hogy milyen összeesni a fáradtságtól, hogy milyen addig nevetni, amíg már sírsz, hogy milyen szívedből zokogni, hogy milyen valakit magadhoz szorítani annyira, hogy ne akard elengedni többé. 15 éves voltam, nem tudtam az életről semmit, mégis úgy éreztem magam, mintha már megéltem volna ezer meg ezer csatát mások és önmagam ellen. Talán így is volt. Talán mert láttam másokat, miközben átestek a leggyötrőbb kínokon, mert annyi, meg annyi csodálatos dologban volt részem.
Aztán az óra véget ért. Nem volt több zene, csak a zaj, ami a folyósók hangszóróiból áradt, a zsibongó fiatalok. Én pedig ismét eltűntem.

Halkan

"Hideg szelek fújnak hideg utakon, hol nincs más, csak a fagyos fájdalom..."

Lassan haladtam a héven Hozzá. Előttem három harsányan beszélgető tini ült, a mellettem lévő boxban egy szerelmespár, előttük két fiú, legalábbis feltételezem fiú volt mindkettő. Nem láttam mást, voltak, akik felszálltak, voltak, akik elhagyták a szerelvényt, én pedig magamban mosolyogtam. Már csak pár megállóra voltam Tőle és az ölelésétől, amit olyan nagyon szerettem. Előző nap is találkoztunk és talán pont emiatt nem hiányoltam annyira, de megrémisztett a tudat, hogy legközelebb talán már csak kedden zárhatom karjaim közé. Minden Vele töltött pillanat csodálatos volt. Régen állíthattam biztosra, hogy boldog vagyok, de akkor, Vele, mióta Őt megismertem csak ritkán tért vissza melankólikus állapotom, de őszintén szólva, arra szükségem is volt, hogy igazán tudjam élvezni a vidám perceket.