Buszon

Nem éreztem mást csak az ürességet. Az ürességet, ami a lélek legmélyéből szakad fel lassan. Ami csendben gyilkol meg, ami miatt egyik pillanatban nevetsz, a másikban pedig a vonatsíneket bámulod azon gondolkozva, hogy miért nem fekszel még ott...elég volt egy àlom és megsemmisültem. Azt mondtàk, menjek el, ne nézzek vissza, kezdjek új életet és legyek boldog. De nem ment. Ha megprobàltam mindig visszatért a magány, a csend, a fàjdalom, az üresség. Az üresség, ami apránként vette el az életem.

Történet

"Helyes-e egyszerre két embert szeretni? Lehet-e egytalán, ha valaki igazán szerelmes? Talán, csak a megszokás köt az egyikhez, a másikhoz a csókok. De akkor egyiket sem szeretem? Vagy mindkettőt? Egyenlően esetleg más arányokban? Nem tudom. Igazából lehetséges, hogy, mivel az egyikhez kevésbé az érzelmek, inkább a testiség köt, ha az megszűnne a probléma is elillanna. Vagy, ha a másik tenne valamit, amivel bizonyítá szeretetét nem csak mondaná..."

2014. 06. 04.
Megint írt. Megmondtam neki, hogy nem vagyok rá kíváncsi azok után, amit tett, de kb. le sem szarja azt, hogy mit akarok. Remélem leszáll rólam és foglalkozhatok fontosabb dolgokkal. Filmeket szeretnék nézni, találkozni a barátaimmal, kirándulni, írni, rajzolni, bármit, ami nem köt hozzá. Egy hazug fasz. Nem foglalkozok vele aztán majd elmúlik.
Btw minden más jó. Természetesen ez nem igaz, hiszem én képes vagyok kifogni a legfurább, legérthetetlenebb, de legkönnyebben megszerethető embereket. Ha mindenki el tudná dönteni, hogy mit akar gyerekpezsgőt bontanék és boldogságos állapotba kerülnék, csak hát ez nem így van. ~ Let's have fun and don't love anybody 'cause that's shit.

Fantasztika 1.

"-Én úgy szeretnék egy békát.
-Fújj, minek?
-Mert megcsókolnám és herceggé változna és elvinne messzire, egy álomvilágba...
-Így is túlságosan abban élsz, szerintem.
-Dehogy! 
-Miért akarsz ennyire szerelmes lenni?
-Nem kifejezettem szerelmes, inkább csak boldog. Jó lenne, ha lenne valaki, aki biztos az életemben. Akiről tudom, hogy szeret meg ilyesmik.
-Arra még bőven van időd.
-Tudom, de akkor is. Nem mondhatod, hogy rossz érzés. 
-Nem mondtam.
-Miért nem jön nekem össze ez soha?
-Mert béna vagy, talán kinövöd.
-Milyen béna? Nem vagyok béna...
-Vicceltem. 
-Pff..."

Halk zeneszó ébresztett aznap. Nem tudtam, hogy mit keres a szobámban egy teljesen idegen rádió és miért olyan dallal kelt fel, amit eleve nem szeretek. Lassan elkészültem és borús lelkiállapotomat csak az esős idő tudta még inkább lehangolni. Az égen egyetlen napsugarat sem véltem felfedezni, a kinézetem még a szokottnál is kiábrándítóbb volt és a tudat, hogy péntek van, inkább hatott elszomorítóan, mint feldobóan. Miután kiszálltam az autóból rágyújtottam egy cigarettára és komótosan elszívtam az úton az iskoláig. Nem érdekelt, hogy ki lát meg, túl sokáig voltam túl jó gyerek. 8 órával és egy rakat szünettel később fáradtan ballagtam végig a suli folyósólyán. Kimentem a nagykapun és magam előtt találtam azt az embert, akit sosem szerettem volna többé megpillantani. Önelégült mosolya, felvágós stílusa és a bizonyos mélységekből felszakadó röhögése összevetve tett pontot az i-re azon a pénteki esős napon...

Aznap

Rágyújtott az utolsó szálra és beszívta tüdejébe a tömény cigarettafüstöt. A jázminteája kihűlt, ő mégis élvezettel kortyolta a végső cseppeket csészéjéből. A hamu ráesett a könyvére miközben a gyertya fénye alig láthatóan világította meg a szobát. Nyugodt volt. Tudta, most végre minden csendes. Nem zakatolt agyában a sok bántó megjegyzés vagy az emberek lenéző tekintete. A sötét körbejárta lelkét majd elméjét is. Aludni akart, de nem tudott. Mégis volt valami, ami álomba szenderítette. Fél órával később 'barátja' üzenetére ébredt. A betűk összemosódtak szeme előtt. Mint mindig, kedvesen válaszolt, de igazából átkozta az embert, amiért felkeltette. Elszomorította, hogy nincs több dohánya, hogy elfogyott a tea és pontosan tisztában volt vele, aznap már többet nem alszik. Az utálat, amit érzett félelemmel társult. Megalázkodás, fagy...el akart menekülni. Nem tehette meg. Hallotta családja többi tagjának boldog kacaját, ő mégis keservesen sírt.

Sárkányom

★:Ny:Olyan, mint egy mese. Az a mese, amiben van a sárkány meg a hercegnő. A sárkány fogvatartja a hercegnőt, dehát a legjobb barátoknál ez nem bűn talán. A hercegnő a kastély legfelső tornyában él és, noha nem mindig látja a sárkányt, tudja, hogy mindig ott van. Szóval...van nekem egy legjobb, legerősebb és legnagyobb sárkányom. Sőt, nem is nagy, inkább hatalmas. Szeretem ezt a mutánst. Azért mutáns, mert már nagyon sok minden volt, most meg már sárkány is. Tiszta multifunkci. (:D) Ha valaki meg akarna menteni a sárkányomtól az biztos furcsa lenne...Mennem kéne a valamilyen hajú, valamilyen szemű és nagy valószínüséggel BKV/K-n érkező hercegemmel. Még jó, hogy ilyen bonyolult dolgokkal nem kell szembe néznem. A sárkányom amúgy kedves meg minden. Tudnak úszi a sárkányok? Mert, ha nem, hát az enyém tud. Tök menő. Legkedvencebb állatom/emberem Ő. ☆

Így a jó, általában mindig :D vagy nem

"-Hulyeseg az, hogy a kor nem szamit. Mert amugy nagyon de. Gondolj bele, tokre nem lehetsz baratja valakinek aki 100 evvel idosebb vagy fiatalabb mint te. Kulonbozik az erdeklodesi korotok meg minden.
-Ezt most mire mondod baba?
-Ja, amugy semmi, csak gondolkozok."

Mosolyogtam. Nem. Vigyorogtam egész álló nap. Kivéve, amikor aludtam vagy ilyesmi, de azt leszámítva boldog voltam. Talán tudom, hogy minek van és minek nincs értelme. Tudom, hogy sokszor lehet fontos valami, ha te nem foglalkozol vele elveszìti az èrtékét. Mint a megtanult dolgok az iskolából, az olvasott könyvek, távolabbi rokonok vagy akár a barátok. Egyszer minden eltűnik. Te is. Az emléked is. De mi értelme van bárminek, ha nem engedjük elvészni? Hisz attól szép, attól igazi...:'))

Lassan

"...aztán történt valami. Valami, ami fáj, de meggyógyít. Valami, ami hideg, de átmelegít. Valami, ami nem kéne, de mégis elengedhetetlen. Történt valami, ami örök, amit nem felejtesz soha, amit nem vehetsz meg pénzen, de a legtöbbet éri."

Kint álltam a hidegben. Pont úgy, mint kettő hónappal ezelőtt. Annyi dolog változott azóta...könnyek, nevetés, szeretet, utálat, éjszakába nyúló beszélgetések, veszekedés, csalódás, megbántás, barátság, s annak a vége.
A szél belekapott már eleve saját életet élő hajamba és még inkább összegubancolta. Volt nálam egy gyufa, amit lassan meggyújtottam. A tüzet hozzáérintettem a bőrömhöz, de a hirtelen forróság megijesztett. Eldobtam a fadarabot és amint leért a fűbe eloltottam. Egy pillanatra elfelejtettem azt, hogy mennyire hiányzik néhány személy az életemből vagy akár a közelemből. Vettem egy mély lélegzetet, megszédültem, mint általában, amikor beveszek három fájdalomcsillapítót. Még sosem kerültem az összeesés szélére, de akkor éppen hogy meg tudtam állni a lábaimon. Megráztam a fejem, kiélesedett előttem a zöldes fű. Miért zöld a fű, amúgy? Szóval egész értelmes kérdések borították el elmémet...ez vagy a fáradságnak, a gyógyszernek esetleg az enyhe melankólikus hangulatnak köszönhető. Nem tudom...miután ráeszméltem, hogy bizony így nagy lehetőséggel meg fogok őrülni bementem. Halkan lopakodtam. Volna. Aztán természetesen belerúgtam a küszöbbe. Felszisszentem, a másik lábamon ugrálva jutottam el a szőnyegre, ahol már rendesen tudtam haladni. Fél perccel később a szobámban reménykedtem abban, hogy, ha ránézek a telefonom kijelzőjére ott lesz az Üzenete. Mit vártam? Elmúlt hajnali egy óra is, nem csoda, hogy már rég alszik. Vagy valami olyasmi. Elmosolyodtam. Megint hazudott. Vajon miért csinálja ezt velem? Ismét mély levegő, ismét szédülés. Lassan a hobbimmá válik ez az egész...megmostam az arcom és befeküdtem az ágyamba. Lassan álomba szenderültem...

Van egy életed!

Sosem mondok többé semmit, mert mindig az volna a gond, ami igaz, s hibás. Sosem mondok többé semmit, mert az úgy helyes, mert más út nincs. Sosem mondok többé semmit, mert így is elég. Ne haragudj rám. De a Világ ez, s nem az, amit mindenki keresne. Nem bántanám, de nem is vigyáznék rá. Mert ez nem az, aminek lennie kéne.
Egyszer azt mondta valaki, hogy az emberek azért halnak meg, hogy mások nyugudtan élhessenek. Meghalnak betegségben, balesetben, támadásban. Öngyilkosságban. Meghalnak, hogy a faj fenn maradhasson. Hogy legyen elég hely, hogy legyen elég víz, hogy legyen elèg levegő. S, ha mi pusztítjuk ezeket a Föld még több személyt vesz el tőlünk. Valamilyen formában, valahogy, hogy másoknak fájjon, úgy, hogy ne lássák a remènyt. Mert a Világ tudja, hogy így kell lennie...honnan tudod, hogy holnap nem Te mész el? Vagy valaki akit szeretsz? Megtörténhet. S ez, a legkínzóbb érzés. Mert Ő már nincs és soha nem is lesz. Fáj neked, hogy elment. Ha Te mész el az is fájni fog azoknak, akik szeretnek. Igen, még akkor is, ha ezt egyáltalán nem így látod. Nem mindig egyszerű, nem mindig szép, de amíg élsz ott a lehetőség. A lehetőség arra, hogy jobb lesz. Ha elmész ez már nincs. Többet Neked nem fáj. Többé Te már nem sírsz. A tökéletes lehetőség, nem? Nem. Azért nem, mert győznöd kell. Ha eddig mindig veszítettél, ebben győznöd kell. Azért nem, mert mindenkinek, aki valaha bántott meg kell mutatnod, hogy erősebb vagy. Ez nem könnyű. Meg amúgy is...senki sem tudna egész életében erős lenni, nem? Igazából ezt nem is várhatják el. Nem, mert az én életem, és inkább hagyjon mindenki ezzel a hülyeséggel békén, mert ezzel csak jó sokkal rátesznek. Satöbbi, satöbbi. Talán ez igaz. De a halál pont erről szól. Gyengén megfutamodni valamitől, amit nem akarsz vagy (állításod szerint) nem tudsz megváltoztatni. Az élet viszont...harcolsz, elesel, felállsz, csatát nyersz, ismét zuhansz, de ha nem adod fel a végén, Te nyersz. Lesznek, akiknek több a pénze, lesznek, akik jobban néznek ki, lesznek, akiknek jobb csajuk/pasijuk van...De Te is ott leszel. Azokkal, akiket szeretsz, azokkal, akik szeretnek.
Ez az élet. A Tiéd, amit egyszer élsz, amiben sok hibát követsz el, de van lehetősged. Egy szebb jövőre, egy teljesebb életre.

"-Szia, ez igazi? -Nem, fel van ragasztva... -Pedig jó haj."

"-Basszus, Lolo.
-Igen?
-Megütöttél.
-Igeeeen.
-Egy kikurt serpenyővel...
-Tudom, ott voltam.
-Egy serpenyő!
-Azt volt nálam.
-Egy serpenyő.
-Pontosan.
-Mert a kezed nincs közelebb amúgy, meg semmi...
-Nem léphetnénk túl ezen?
-Meg is ölhettél volna.
-Egy serpenyővel?
-Igen, félek tőled.
-Valószínű, hogy az egyik legjobb barátomat meg akartam gyilkolni egy serpenyővel...
-Tudtaaaam!!!
-Végem van tőled. :D
-Azért szeretsz?
-Nem, utállak.
-Tényleg? :(
-Hol a serpenyőm? :D"

Azt hiszem, három dologra nagyon jó a barátság. Arra, hogy legyen valaki, aki előtt nem félsz felvállalni önmagad, arra, hogy tanulhass valakitől és arra, hogy legyen valaki, akire bármikor számíthatsz. Ha találsz egy embert, akivel mind a három beteljesül akkor boldog vagy. Elfogadod, hogy mekkora bolond, mellette állsz, ha szomorú, néha odasózol neki, ha már kivagy a hülyeségeitől...egészek vagytok egymás nélkül, de együtt egy óriási világ. A barátság egy kis csoda. Egy kis csoda, ami hihetetlenül sokat ér.

Én...Ez

Undorító. Minden. Az arc, a test, a maszk, a smink, a haj, az ékszerek. Undorító, minden. Tükrök törnek, a lelkem rohad. Undorító. Minden. Én. Én vagyok az undorító. Minden perc, minden óra, minden nap,minden hét, minden hónap. Undorító és ezt el kell viselni. Azt mondják, ha nem jó, tegyek ellene..teszek...és még undorítóbb lesz. Az arc, a test, a maszk, a smink, a haj, az ékszerek. Undorító, minden. Piszkafával sem érinteném magam, ha tehetném, de nem lehet. Fel kell kelni,mosolyogni, elhinni a hihetetlent, beletörődni. Aztán itthon, éjszaka egyedül Ezzel, az undoítóval maradni. Sírni. Üvölteni hallhatatlanul. Közben pedig szép lassan lekapcsolni. Másnap ismét minden újra. Minden ugyaz...Az arc, a test, a maszk, a smink, a haj, az ékszerek. Undorító, minden...Nem, csak én vagyok.

Viszlát

"-Én tudom, hogy tényleg nem szeretem őt. Kicsit sem. Én azt a valakit szeretem, akivel Facebokon szoktam beszélni, nem őt. Az a valaki kedves, érdeklődő, vicces. Ő nem az. Ő valaki akit nem tudnék szeretni. Sem most, sem holnap, talán soha. Amíg ilyen, addig nekem nem kéne."

Huhuu, a kellemes ráeszmélés egy dologra, amit nem igazán szerettél volna eddig beismerni. Jó. Tényleg az. Mert minden, ami volt hazugság volt, minden, ami már nincs csak valami, ami még lehet, de semmiképpen sem vele. Mert Ő nem létezik. Ha lenne...az túl szép lenne. De nem egy hercegnős mesèben vagyunk, hogy úgy legyen. Meg hát...igy egyszerűbb is. És azt hiszem, a sok idő elég, ahhoz, hogy Boldog legyek. Nélküle.

Délibáb

Szívembe zártalak, karomba zárnálak,
de tudom, hogy ezt nem lehet,
én mégis nagyon szeretlek.
Ha Te csókolnád szám,
s Te fognád a kezem, én lennék a legboldogabb,
mert nem csak Te és Én lennék,
hanem Mi, ketten...

Nem érzek pillangókat a gyomromban, ha velem vagy, nem ugrik ki a szívem a helyéről, ha meglátlak, de amikor nem vagy itt, fáj. Fáj, hogy nem vagy velem, fáj, hogy üres a helyed. Hiányzol. Sokszor elcserélném bármivel ezt az érzést, de tudom, hogy emiatt vagyok én éppen eléggé ember, emiatt kellesz pont Te nekem. Mert Te kellenél, ha választhatnék.. esély nélkül azonban Te sem tudhatod meg milyen velem, csupán azt, hogy mennyire nem fontos a jelenlétem. Vajon hiányzom-e én néha neked? Vajon gondolsz-e rám a buszon hazamenet? Vajon...miért ilyen sok a kérdés? Miért nem lehetnek ezek kijelentések? Oh, bárcsak...bárcsak az enyém lehetnél...

Csak a mesékben...

"Hiányzol. Mindig. Minden pillanatban. Hazudtál. Azt mondtad változni fog, de nem változott. Hazudtál, de hiányzol. Hiányzol, de hazudtál."

Ő az, akire bármeddig várnál éjszaka is, ha tudnád, hogy a tiéd lehet. Ő az, aki az életed, miközben ő ezt fel sem fogja. Becsap, átver, egyedül hagy. Sokadjára sírod magad álomba miatta...nem kellesz neki, s te reméled, hogy ez egyszer majd megváltozik. Csak a mesékben. Nem fog a házatok előtt várni rád, nem fog csak miattad elmenni a sulidhoz. Nem fogja azt mondani, hogy szeret, hogy hiányzol neki. Ez egy illúzió, mint a mesékben...

Gondolat~

Olvashatsz könyvet, hallgathatsz zenét, telefonozhatsz, lehetsz csendes, aki nyugodtan figyeli az eseményeket, vagy az, aki már délután 5-kor tajtrészegen üvöltözik. Nézheted a padlót, vagy éppen egy számodra kívánatos személyt, aki, vagy viszonozza bámulásaát, vagy azon morfondírozik, hogy miért nem veszed már magad észre és kukkolsz mást. Lehetsz bárki, csinálhatsz bármit. Lehet, hogy én például a metrón fogalmazom e sorokat, de az is előfordulhat, hogy egy előre megbeszélt találkozó előtt, mert túl korán érkeztem. Lehet, hogy megtetszett egy srác, aki mellettem állt, pedig már règ elajándékoztam szívem egy másik "metrós" úrfinak.
Azt biztos, hogy Te gy kicsit Én vagy. Mert Te is éreztél már így, mert Te is láttál (vagy tettél?) már ilyet. Te, egy kicsikét én vagyok. Az egyetlen különbség köztünk, hogy nem vagyunk ugyanazok a személyek. Két ember, két testben, különböző emlékekkel és gondolatokkal, de megegyező tömegközlekedési eszközön érzett érzelmekkel...~

Titkom♡

"-Bátorság volt tegnap itthagynod egyedül.
-Ezt hogy érted?
-Mi a garancia arra, hogy a szöveg nem vált valósággá?
-Te!
-Én?
-És a tény, hogy hiszek benned!
-Attól tartok összesen kettő ember gondolja ìgy. Kettő.
-Pont kettővel több, mintha egy sem hinne...
-Ezt én szoktam mondani!
-Rossz hatással lehetsz rám...de azért szeretlek.
-Nem engedélyeztem. :D
-Hol zavar ez engem, Hercegnő? :D"

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy lány. Nagyon kis mókásan szemlélte a Világot, de idővel elkezdett felnőni. Mint minden gyerek, megtapasztalt ezt-azt...Nem viselte jól, azt, amikor valami negatív dolog történt vele, de tudta, vannak olyan emberek az életében, akiknek óriási hálával tartozott. Szerette őket teljes szívéből, még akkor is, ha sokszor miattuk volt szomorú.
Volt egy CsirkeHalElf úrfija, egy SzőkeÖrökLegjobb barátnője,  egy AcélbetétesBarnaCiklon barátnője és még sok személy, akik fontosak voltak, de a legnagyobb titkokról nem tudtak. Illetve...volt Ő...senki nem ismerte, senki nem tudta, hogy lézetik. Csak a lány. Számíthatott rá bármikor, sosem ítélte el. A lány szerette őt is, de nem látta soha.
Egy nap főszereplőnk nagyon maga alá került. Írt valamit, amit nem sok barátjának mutatott meg, de ők mind meglepődtek a szövegen. Volt (kemény 4 ember közül), aki megijedt, volt, aki csak őrült kíváncsi lett...de ketten bíztak is a lányban és abban, hogy sosem adja fel. Nem is akarta...Miattuk!

R.B.

"Szavaid szépek, értékük nulla,
Álmokat építesz a saját nyomorodra."

Csalódtam benned, mint mindig. Történhet bármi, ha meglátod eltűnök és Ő lesz a csillagod. Fáj. Ha olvasod, sejtheted, hogy Rólad van szó, én pedig nem mondom meg. Ebbe vagy belenyugodsz, vagy megbántasz, mint legutóbb. Nem érdekel, de minden pillanattal, mikor együtt vagyunk jobban utállak. Nem érted, mit teszel, nem értesz semmit. Halkan megyek el, Nélküled, mert fogalmam sincs arról, hogy mit csinálsz, ha nem vagyunk együtt. Az egész egy kérdés, nekünk pedig végünk. Sajnálom, hogy amúgy sosem beszélünk. Az első két hónap szép volt...Most...minden csak Mi nem...

Tehetetlen

Nem tudom, fogalmam sincs. Szeretlek, de a negatív hozzáállásoddal nem tudok mit kezdeni. Boldog lehetnél, ezt mégsem várhatom el. Nem egy dolog rossz körülötted, viszont meg sem próbálod jobban felfogni. Menekülnél, mégis maradsz. Szeretlek, de ez nagyon rossz. Fáj a fájalmad, bántanak a gondolataid. Nem tudom mit tehetnék, fogalmam sincs. Nem elég a bíztató szó, nem elég a vicc, a mosoly. Te vagy, én vagyok...így még meddig?

Az első

100 és még 2 ok amiért sosem beszélnék veled újra...oké...kezdjük az utolsó kettővel...szóval...egy f*sz vagy...gondolom ez nem lep meg sem téged, sem senki mást aki ismer. Végül is...azt hiszem szerettelek. Nem azért aki vagy, véletlenül sem szabad ilyen ábrándokban hinned. Azt szerettem hogy volt valaki mellettem...az hogy te voltál az a nyomorék az már csak valami természetfeletti műve. Meg ne sértődj ezekért a szavakért. Vagyis...tudod mit?  Nyugodtan. Felőlem akár megd*ghatsz bárkit, de az én mondandómmal ne foglalkozz. Szóval azt hiszem az egyik okot meg is fejthetted( volna ha nem lennel ekkora k*cs*g). A második, utolsó ok annyit foglal magába, hogy...tudod mit, mégis inkább a végén fejtem ezt ki. A kismillió dolgod, amit velem műveltél, pedig nem hiszem hogy akárkinek is meglepő lenne. Átvertél, megcsaltál, hazudtál, lenéztél, még emberszámba sem vettél nem úgy mint a k*rváidat (de ezt talán még meg is érteném, hisz őket legalább addig b*szhattad, amíg majdnem megfulladtál...). Néha egy-egy jó pillanatodban mikor megérintettél is, éreztem azt, amit még soha senkinél, mintha egy undorító, leprás lennek...minden másodpercben, amit veled töltöttem el, egy kicsit meghaltam. És amikor végre elmentél akkor...újjászülettem. 2 hosszú év után ismét boldog voltam.Nem kellett mindennap a hányadék pofádat bámulnom...és, hogy amúgy én miét nem dobtalak? Megadom ezt a hitet, tényleg szerettem, hogy van valaki mellettem...azt gondoltam hogy viszontszeretsz, megértesz, szépnek látsz és én vagyok az egyetlen ember az életedben...de rá kellett jönnöm, hogy ezt a posztot már valaki más betöltötte...még hozzá te magad. Siralmasan szegény gondolkodásmódú személy vagy egyébként. Még ha legalább csókolni tudnál...de nem neked ez sem megy. Erre feltehetőleg (sőt, biztosan, mert már ismerlek ehhez eléggé, sajnos) azt válaszolnád hogy én rontottam el. Én nem tudtam semmit, nekem sincs tehetségem meg a levegővételhez sem, nemhogy ehhez...de már olyan rég, olyan magasról teszek arra, amit valaha igazán a szívemre vettem...Az utolsó ok pedig csak annyi...nem egy Szerelmet vettel el tőlem, nem a bizalmamat, nem csak ezeket. A legjobb barátomat vetted el. Őt, aki miatt most itt tartunk, hogy ezt a levelet leírtam...Utállak! Illetve, utalnálak ha megérdemelnéd!

Bűn

-Lolo vagyok, irigy.
-Most mindenki üdvözölje Lolot, kérlek mesélj magadról.
-Sziasztok! Pontosan emlékszem, már egészen pici koromtól fogva bennem volt. Sosem tudtam belőle kinőni, vagy leszokni róla, de egy idő után az életem teljesen megszokott kiegészítőjévé vált.
-Akkor miért vagy itt az Anonim 7 főbűn leszokók között?
-Toto, kérlek légy oly' kedves és hallgasd Lolot!
-Azért jöttem, mert ez teljesen tönkretesz. Nem tudok örülni semminek, igazán még a sajátomnak sem. Ha valami nem az enyém, attól pedig egyenesen rosszul vagyok.
-Értjük Lolo...hogy szeretnél változtatni?
-Nem tudom, éppen azért jöttem, hogy sikerüljön...

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az a dolog, ami biztosan megsemmisít. Elmarod magad mellől azokat, akik szeretnek, sosem lesz elég semmi. Egy olyan bűn, amivel nem csak másoknak ártasz...téged kínoz a legjobban...kegyetlenül, lessan, de végzetesen.

Kedves Spanyoldolgozat!

Kedves Spanyoldolgozat!

Csak azért írok, mert tegnap szereztem tudomást arról, hogy holnap találkozni fogunk. Őszintén szólva egész múlthéten és még hétfőn is vártam rád, azonban most nagyon nem tetszik az ötlet, hogy csak úgy felbukkansz itt. Persze, tudom, fontos, hogy néha- néha összefussunk, egy elég jó alaptudást biztosítasz nekem, amikor számítok rád, de szívesen megválnék tőled. Tudod, a kapcsolatunk mostanság egyre rosszabb, bonyolult vagy, mint valami titokzatos ember és tudom, mást akarsz. Valakit, aki minden pontodat ismeri...én ettől még távol állok, sajnos fél év alatt ebből a kapcsolatból picuri tudás született.

Remélem holnap meg tudjuk oldani az összes problémánkat, mert igazán Szeretlek.

Kitartást,
Yo :')

Ennyi♡

"-Ajj, Szeretlek!
-Mi, tessék, komolyan???
-Oh, nem, dehogy!
-Kérlek ezzel ne viccelj...
-Nem vicceltem, de ne kérlekezz...és...ne válaszolj, csupán vedd tudomásul, hogy ez van, kész!
-De...nem tudok mit mondani.
-Nem akarom, hogy mondj bármit. Minden maradjon úgy, ahogy eddig volt, rendben?
-Tudod, hogy sosem tetted egyszerűvé az életem?
-Tudom, hogy csodás vagyok! :)"

Nem, véletlenül sem bőgtem ezután a beszélgetés után. Ismét találkozóm volt az udvaron a hideg széllel és az esőcseppekkel, a szívembe markoló éles fájdalommal...az ürességgel. Mindig őszinte voltam Hozzá, sajnos most nem tudtam az lenni. Mindennél jobban vágytam volna Rá, de ez jutott. Beletörődve görnyedtem a kémia füzetem fölé tanulás címszó alatt, de fogalmam sincs igazából merre jártam. Talán túl az Óperenciás-tengeren, ahol a kurta farkú Kismalac túr...vagy még távolabb. Egy Univerzumban Boldogan...:')

Vizek...:')

'-Miért vigyorogsz?  Nem tegnap csapott beléd a felismerés, hogy Ő valaki mással van?
-De, nagyon jól látod a helyzetet, viszont nem tudom, hogy ettől miért ne lehetnék boldog...Ha valaki olyan, mint Az, akkor nem hiszem, hogy sokáig fog tartani.
-Ha ezt akarod az nem önzőség?
-Az attól függ, honnan nézzük...'

Én pedig csak tisztán látom a dolgokat. Addig pedig megmaradok olyannak, amilyen előtte voltam. A pozitiv dolgok úgyis olyan kis kényelmesek, egyszerűen, jók!
Ha pedig mégsem sikerülne az, hogy Vele lehessek, boldogként legalább magammal teszek jót! :)

2013. 12. 16.

"-Mi a bajod mostanában?
-Semmi, jól vagyok.
-Már azt hittem, tettem valamit.
-Nem, dehogy..."

Tudod miért rossz beleszeretni abba, akibe nem szabad? Nem azért, mert nehéz, csupán meg akarod ölelni, hozzá akarsz bújni, de nem teheted. Meg kel állnod az ábrándoknál, viszont a képzeleteddel csak még jobban bünteted magad. Viszont (noha tudod, hogy úgy kéne) nem bírod ki, hogy ne beszélj vele. Amikor veled van keserűen, de a világon mégis a legboldogabb vagy. Az egész elején még nem sejtesz semmit. Egyre többet gondolsz rá, megjelenik az álmaidban. Amikor meghallod a nevét a szíved hevesen kezd verni. Elsuhan melletted és megáll a lelegzeted. A facebookon mindig várod, mikor jelenik meg a zöld pöttyöcske a neve mellett. Az adatlapját böngészed, a képeit nézegeted egész hosszú ideje...nem tudod megunni azt, amit mond...majd rájössz...Visszavonhatatlanul Beleszerettél...→♥←

Kórház itt...még mindig csak itt

"Szeretünk ítélkezni, hisz saját életünk rossz dolgait nehéz elfogadni, míg máséra könnyű rábukkanni."

Tegnap miközben a kórházban voltam egy néni egy mozgatható ágyon feküdt. A férfi, aki odatolta elment, ő pedig szép csendben várt. Pár perccel később egészen hosszú időn keresztül beszélt. Nem tudom, hogy magában vagy szánta is valakinek, azt viszont észleltem, hogy nagyon szeretett volna elmenni. Megpróbált felülni, többször megkísérelte az ágyán lévő rácsot leszedni.
Őszinte leszek. Tudom, hogy olyan emberekkel szeretnék foglalkozni, akik segítségre szorulnak. Pszichiáter akarok lenni. Nem félek ettől, de bennem van, hogy a betegek, az emberek nem olyanok lesznek mint az úgy mond 'normálisak'. A betegségük miatt mások, de semmiképpen sem negatív értelemben. Ugyanolyan értékesek, mint bárki más. Szeretném is hinni, hogy ezzel mindenki tisztában van. De nem, nincs. Emberként úgy ítélkeznek sokan, hogy bizonyos dolgokról nem tudnak semmit. Sokak szerint azért, mert így vannak nevelve. Mások úgy tartják mert az a 'menő', ha valakit lenézünk. Sajnálom, hogy ettől kell függni az életüknek...
Másfél óra várakozás után eljöttem, még mielőtt megvizsgtak volna. Tudom, hogy nem helyes, hogy nem vártam meg, de dolgom volt. Mikor kiértem az autóhoz egy bírságot találtam a szélvédőn. Le lett rendezve még akkor, nem vettem észre, hogy a kórház előtt fizetni kell, de ez nem gond...nekem nem, mégis vannak pillanatok, amikor a hallgatás a legjobb módszer...

Ohm...:')

"Ha valakit aki történetesen te vagy megölnek mégis mit mondanál? Nem miután már meghaltal...hanem annak a csöppnyi pillanatnak a töredékében amikor rájössz hogy pont én akarom kioltani az életed...szerintem ez egy csodálatos másodperc lenne...szeretem a halálod...szeretem azt hogy többé nem okozol gondot...hmm....sokkal jobb ezzel az elmélettel eljátszani mint bármi mással amivel eddig valaha foglalkoztam...hmm..."

Nem, nem vagyok teljesen őrült. A feltételezés, hogy ezt egy tized percre is komolyan gondoltam, olyan abszurd, mint leírni valahová azt, hogy például, hogyan puskáznék a spanyol dolgozatomban. Mivel olyat nem szoktam (és feltételezem nem is tudnék...) e lehetőség megmarad csupán elméletnek, röpke, kósza gondolatnak.
Kórházban, a vizsgálatra várva azon töprengeni, hogy miért szeretem azt, akit szeretek vagy éppen miért nem kedvelek másokat szintúgy egy érdekes dolog.
Ha az ember már a legközelebbi barátaiban sem bízhat akkor mégis kiben? Lehetséges, hogy ez a nap a feltételezések napja.
Minden mozzanatával közelebb kerül a szívemhez és még csak nem is sejti. Ha elmondanám neki nem egy egyszerű ismerettséget döntenék fel. Valamit, ami mélyebb, valamit, ami nem a hazugságokrol szól...valamit, amiért annyira szeretem Őt...
Bha, ez a tavasz vagy a kórházszag ártalma? Egy, s még ezer ok, amiért pszichiáter akarok lenni. Az őszinte gondolataim saját magammal...♥

Álmok, álmok, merre jártok...?

"Félek a múlttól, mert tudom mi történt benne, félek a jövőtől, mert nem tudom mi vár rám, és félek a jelentől, mert a múlt és a jövő között áll...!"

Miközben mások boldogságát figyeltem a sajátonat keresve sem találtam. Bármit megtettem volna érte, de sehogy sem sikerült ráakadni. Akiket szerettem szépen lassan eltűntek mellőlem, életem pedig úgy dőlt romokba, mint semmi más eddig bennem. Reménykedtem és csak azért nem tettem olyat, amit később megbánnék, mert tudtam, hogy akkor amiatt lennének problémáim. Az pedig az ép eszemmel szemlélve minden, csak nem jó.

Az embereket amúgy is annyi minden pusztítja, mi értelme lenne, ha magammal tenném azt, ami bármikor bekövetkezhet?

2013. 12. 13.

Nyitott szemmel jártam a Világban, amikor rád találtam. Mélyen néztem a lelkedbe, hogy lássam azt, aki vagy nem pedig azt, akinek mutatod magad. 
Nem tudom, hogy a harcom az életedért sikeresen zárul-e le..Hisz feladtam mielőtt feladatom értelmet nyert volna...Köszönöm, hogy voltál nekem a nehéz időkben, de azt, hogy porrá zúztad a szívem nem felejtem soha. Köszönöm, hogy veled lehettem és köszönöm, hogy támogattál. 
Bocsájtsd meg nekem, hogy itt hagylak egyedül egy mély óceán közepén, s ne sírj soha. Háborúzz addig, amíg tudsz és dobd be a kulcsot mikor elég volt. Veled leszek. 

:D

-Hahó, hahó, ébren vagy?
-Nem, csak az agyhullámaimmal kommunikálunk most.
-Oh, logikus...:D

Szóval rájöttem, hogy ilyenre is képes vagyok. 3 hét és egy kiadós hisztiroham után mosolygosan ébredtem aznap. Tanultam és a nyuszival beszélgettem. Eldöntöttem azt, amit addig már oly sokszor. Ami mások előtt mindig Titok lesz...Furcsa èrzés az, amikor vannak olyan emberek, akiket félévvel ezelőtt még nem is ismertél mégis többet tudnak rólad, mint a saját szüleid...vagy legalábbis majdnem többet.

Történt veletek már olyan, hogy egy nagyon szomorú időszak után úgy éreztétek elég? Igazán jó érzés. Mosoly, mosoly, vigyorgás, nevetés és Boldogság!

Fut, futott, eszmém futott...fut?

"Sosem féltem attól, hogy mit tartogat nekem a Világ. Tudtam, hogy azért születtem és azért vagyok itt, hogy valaki lehessek. Még a legegyszerűbb emberként is van dolgom, családom, barátaim és majd egyszer valaki, aki csak az enyém."

Az ablakban ültem a gyufával és a gyertyával a kezemben. A parázs halkan pattogott, én elgondolkodtam azon, ugyan mi értelme lehet. Mindig egy kicsit okosabbak leszünk, nem igaz? Lassan megtanulunk járni, beszélni, írni, számolni, gondolkodni...szeretni. Miért kell szeretnem...?

Mikor az igaz történet mesévé válik csak megrémülünk...

Azt hiszem mindig is bennem volt, hogy azért szeretek, mert Őt, nagy Ő-vel és  2011-es emlékáradattal megszerettem. Azóta sosem volt más annyira...az első szerelmet el lehet valaha feledni? Nem, nem hinném...Kit szeretek még? Jajj, hát téged, te, te...Szőke, Acélbetétes, Csirke, Süti, Bot...<3

Psszt

"Lehet, hogy most már rossz emlék, ami régen csodálatos volt, de nem szabad elfelednünk, hogy úgy kellett történnie ahhoz, hogy valami más, új dolog jó legyen..."

Két nappal később, egy lehangoló szülinap és egy egészen jó buli után fáradtan görnyedtem a spanyol füzetem elég, hátha belemegy valami a fejembe a tanult rendhagyó igékből.
 A probléma elhárultát, a tényt, hogy Ő mindig túl távolt lesz ahhoz, hogy nekem elég legyen agyam, ugyan nagyon lassan, de elkezdte feldolgozni. 3 ember tudott az egészről. A levélről, az emberről, az érzésekről...Valaki, aki mindig tudott mindet, már mióta az eszünket tudjuk, valaki, akit egy véletlen feladat miatt ismertem meg és lettünk ennyire jóban és valaki, akiről sosem gondoltam volna, hogy barát lesz...Bármikor is félek a magánytól, tudom, hogy vannak olyanok, akik mellettem vannak...Bár fel tudtam volna ezt fogni...
A szoba, a gyertyák fénye, a rendetlenségben megtalált rendezettség, a legjobb és legrosszabb érzések mindig itt voltak. Az üresség, az utálat, a csend, a könnyek...Mi értelme lenne az életnek ezek nélkül? Segítenek, mert tanulunk belőlük és a tanulás az iskolában is okoz néhány karcolást, nem csoda hogy Ott, ahol a felnőttek élnek, a Nagy betűs Életben is...

Hogy?

...Kint álltam a kertben...nem volt rajtam kabát, pulóver, vagy bármi, ami egy kicsit is felmelegített volna. A jeges szél szemebe fújt, s ettől kicsit megtisztult arcom a könnyektől. Csak sírtam...Nem tehettem meg máshol, csak az udvaron. Mire odáig eljutottam egy igazi harc volt magam ellen, végül mégis sikerült. A lelkem a halálért üvöltözött, az agyamban az utolsó szavainak képe égett. Arcomon egy újabb könny gördült végig, s halkan hullt a lenge vászon pizsamámra. A kezeim majd' megfagytak, de ne foglalkoztam vele. Nem tudtam...semmit...a múlt kísértett, a jelen fájt a jövőtől pedig én rohantam olyan gyorsan, ahogyan csak elmém bírta...alulmaradt. Nagy nehezen bementem. A szoba melege átfűtötte testem, a szívem azonban még mindig jegesen kalimpált. Mindent elrontottam, én az egyetlen, akinek élnie sem szabadna. Egyedül voltam, s nem is akartam, hogy bárki tudja. A kint fogalmazott búcsúlevél tovább fejlődött agyamban és mikor felvánszorogtam szobámba a telefon fényénél írtam, az első betűt, szót, bekezdést, oldalt...Sajnálom a vége, s az eleje...Sajnálom, hogy tönkretettem őket a születésemmel majd a halálommal is. Mindenért...bocsánat azért, amit még el sem követtem...Elaludtam...nem tudom mi történhetett, de mikor reggel tükörbe néztem vöröslő szememmel még saját magamat is megijesztettem...