Nem éreztem mást csak az ürességet. Az ürességet, ami a lélek legmélyéből szakad fel lassan. Ami csendben gyilkol meg, ami miatt egyik pillanatban nevetsz, a másikban pedig a vonatsíneket bámulod azon gondolkozva, hogy miért nem fekszel még ott...elég volt egy àlom és megsemmisültem. Azt mondtàk, menjek el, ne nézzek vissza, kezdjek új életet és legyek boldog. De nem ment. Ha megprobàltam mindig visszatért a magány, a csend, a fàjdalom, az üresség. Az üresség, ami apránként vette el az életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése