2013. 12. 16.

"-Mi a bajod mostanában?
-Semmi, jól vagyok.
-Már azt hittem, tettem valamit.
-Nem, dehogy..."

Tudod miért rossz beleszeretni abba, akibe nem szabad? Nem azért, mert nehéz, csupán meg akarod ölelni, hozzá akarsz bújni, de nem teheted. Meg kel állnod az ábrándoknál, viszont a képzeleteddel csak még jobban bünteted magad. Viszont (noha tudod, hogy úgy kéne) nem bírod ki, hogy ne beszélj vele. Amikor veled van keserűen, de a világon mégis a legboldogabb vagy. Az egész elején még nem sejtesz semmit. Egyre többet gondolsz rá, megjelenik az álmaidban. Amikor meghallod a nevét a szíved hevesen kezd verni. Elsuhan melletted és megáll a lelegzeted. A facebookon mindig várod, mikor jelenik meg a zöld pöttyöcske a neve mellett. Az adatlapját böngészed, a képeit nézegeted egész hosszú ideje...nem tudod megunni azt, amit mond...majd rájössz...Visszavonhatatlanul Beleszerettél...→♥←

Kórház itt...még mindig csak itt

"Szeretünk ítélkezni, hisz saját életünk rossz dolgait nehéz elfogadni, míg máséra könnyű rábukkanni."

Tegnap miközben a kórházban voltam egy néni egy mozgatható ágyon feküdt. A férfi, aki odatolta elment, ő pedig szép csendben várt. Pár perccel később egészen hosszú időn keresztül beszélt. Nem tudom, hogy magában vagy szánta is valakinek, azt viszont észleltem, hogy nagyon szeretett volna elmenni. Megpróbált felülni, többször megkísérelte az ágyán lévő rácsot leszedni.
Őszinte leszek. Tudom, hogy olyan emberekkel szeretnék foglalkozni, akik segítségre szorulnak. Pszichiáter akarok lenni. Nem félek ettől, de bennem van, hogy a betegek, az emberek nem olyanok lesznek mint az úgy mond 'normálisak'. A betegségük miatt mások, de semmiképpen sem negatív értelemben. Ugyanolyan értékesek, mint bárki más. Szeretném is hinni, hogy ezzel mindenki tisztában van. De nem, nincs. Emberként úgy ítélkeznek sokan, hogy bizonyos dolgokról nem tudnak semmit. Sokak szerint azért, mert így vannak nevelve. Mások úgy tartják mert az a 'menő', ha valakit lenézünk. Sajnálom, hogy ettől kell függni az életüknek...
Másfél óra várakozás után eljöttem, még mielőtt megvizsgtak volna. Tudom, hogy nem helyes, hogy nem vártam meg, de dolgom volt. Mikor kiértem az autóhoz egy bírságot találtam a szélvédőn. Le lett rendezve még akkor, nem vettem észre, hogy a kórház előtt fizetni kell, de ez nem gond...nekem nem, mégis vannak pillanatok, amikor a hallgatás a legjobb módszer...

Ohm...:')

"Ha valakit aki történetesen te vagy megölnek mégis mit mondanál? Nem miután már meghaltal...hanem annak a csöppnyi pillanatnak a töredékében amikor rájössz hogy pont én akarom kioltani az életed...szerintem ez egy csodálatos másodperc lenne...szeretem a halálod...szeretem azt hogy többé nem okozol gondot...hmm....sokkal jobb ezzel az elmélettel eljátszani mint bármi mással amivel eddig valaha foglalkoztam...hmm..."

Nem, nem vagyok teljesen őrült. A feltételezés, hogy ezt egy tized percre is komolyan gondoltam, olyan abszurd, mint leírni valahová azt, hogy például, hogyan puskáznék a spanyol dolgozatomban. Mivel olyat nem szoktam (és feltételezem nem is tudnék...) e lehetőség megmarad csupán elméletnek, röpke, kósza gondolatnak.
Kórházban, a vizsgálatra várva azon töprengeni, hogy miért szeretem azt, akit szeretek vagy éppen miért nem kedvelek másokat szintúgy egy érdekes dolog.
Ha az ember már a legközelebbi barátaiban sem bízhat akkor mégis kiben? Lehetséges, hogy ez a nap a feltételezések napja.
Minden mozzanatával közelebb kerül a szívemhez és még csak nem is sejti. Ha elmondanám neki nem egy egyszerű ismerettséget döntenék fel. Valamit, ami mélyebb, valamit, ami nem a hazugságokrol szól...valamit, amiért annyira szeretem Őt...
Bha, ez a tavasz vagy a kórházszag ártalma? Egy, s még ezer ok, amiért pszichiáter akarok lenni. Az őszinte gondolataim saját magammal...♥

Álmok, álmok, merre jártok...?

"Félek a múlttól, mert tudom mi történt benne, félek a jövőtől, mert nem tudom mi vár rám, és félek a jelentől, mert a múlt és a jövő között áll...!"

Miközben mások boldogságát figyeltem a sajátonat keresve sem találtam. Bármit megtettem volna érte, de sehogy sem sikerült ráakadni. Akiket szerettem szépen lassan eltűntek mellőlem, életem pedig úgy dőlt romokba, mint semmi más eddig bennem. Reménykedtem és csak azért nem tettem olyat, amit később megbánnék, mert tudtam, hogy akkor amiatt lennének problémáim. Az pedig az ép eszemmel szemlélve minden, csak nem jó.

Az embereket amúgy is annyi minden pusztítja, mi értelme lenne, ha magammal tenném azt, ami bármikor bekövetkezhet?

2013. 12. 13.

Nyitott szemmel jártam a Világban, amikor rád találtam. Mélyen néztem a lelkedbe, hogy lássam azt, aki vagy nem pedig azt, akinek mutatod magad. 
Nem tudom, hogy a harcom az életedért sikeresen zárul-e le..Hisz feladtam mielőtt feladatom értelmet nyert volna...Köszönöm, hogy voltál nekem a nehéz időkben, de azt, hogy porrá zúztad a szívem nem felejtem soha. Köszönöm, hogy veled lehettem és köszönöm, hogy támogattál. 
Bocsájtsd meg nekem, hogy itt hagylak egyedül egy mély óceán közepén, s ne sírj soha. Háborúzz addig, amíg tudsz és dobd be a kulcsot mikor elég volt. Veled leszek. 

:D

-Hahó, hahó, ébren vagy?
-Nem, csak az agyhullámaimmal kommunikálunk most.
-Oh, logikus...:D

Szóval rájöttem, hogy ilyenre is képes vagyok. 3 hét és egy kiadós hisztiroham után mosolygosan ébredtem aznap. Tanultam és a nyuszival beszélgettem. Eldöntöttem azt, amit addig már oly sokszor. Ami mások előtt mindig Titok lesz...Furcsa èrzés az, amikor vannak olyan emberek, akiket félévvel ezelőtt még nem is ismertél mégis többet tudnak rólad, mint a saját szüleid...vagy legalábbis majdnem többet.

Történt veletek már olyan, hogy egy nagyon szomorú időszak után úgy éreztétek elég? Igazán jó érzés. Mosoly, mosoly, vigyorgás, nevetés és Boldogság!

Fut, futott, eszmém futott...fut?

"Sosem féltem attól, hogy mit tartogat nekem a Világ. Tudtam, hogy azért születtem és azért vagyok itt, hogy valaki lehessek. Még a legegyszerűbb emberként is van dolgom, családom, barátaim és majd egyszer valaki, aki csak az enyém."

Az ablakban ültem a gyufával és a gyertyával a kezemben. A parázs halkan pattogott, én elgondolkodtam azon, ugyan mi értelme lehet. Mindig egy kicsit okosabbak leszünk, nem igaz? Lassan megtanulunk járni, beszélni, írni, számolni, gondolkodni...szeretni. Miért kell szeretnem...?

Mikor az igaz történet mesévé válik csak megrémülünk...

Azt hiszem mindig is bennem volt, hogy azért szeretek, mert Őt, nagy Ő-vel és  2011-es emlékáradattal megszerettem. Azóta sosem volt más annyira...az első szerelmet el lehet valaha feledni? Nem, nem hinném...Kit szeretek még? Jajj, hát téged, te, te...Szőke, Acélbetétes, Csirke, Süti, Bot...<3

Psszt

"Lehet, hogy most már rossz emlék, ami régen csodálatos volt, de nem szabad elfelednünk, hogy úgy kellett történnie ahhoz, hogy valami más, új dolog jó legyen..."

Két nappal később, egy lehangoló szülinap és egy egészen jó buli után fáradtan görnyedtem a spanyol füzetem elég, hátha belemegy valami a fejembe a tanult rendhagyó igékből.
 A probléma elhárultát, a tényt, hogy Ő mindig túl távolt lesz ahhoz, hogy nekem elég legyen agyam, ugyan nagyon lassan, de elkezdte feldolgozni. 3 ember tudott az egészről. A levélről, az emberről, az érzésekről...Valaki, aki mindig tudott mindet, már mióta az eszünket tudjuk, valaki, akit egy véletlen feladat miatt ismertem meg és lettünk ennyire jóban és valaki, akiről sosem gondoltam volna, hogy barát lesz...Bármikor is félek a magánytól, tudom, hogy vannak olyanok, akik mellettem vannak...Bár fel tudtam volna ezt fogni...
A szoba, a gyertyák fénye, a rendetlenségben megtalált rendezettség, a legjobb és legrosszabb érzések mindig itt voltak. Az üresség, az utálat, a csend, a könnyek...Mi értelme lenne az életnek ezek nélkül? Segítenek, mert tanulunk belőlük és a tanulás az iskolában is okoz néhány karcolást, nem csoda hogy Ott, ahol a felnőttek élnek, a Nagy betűs Életben is...

Hogy?

...Kint álltam a kertben...nem volt rajtam kabát, pulóver, vagy bármi, ami egy kicsit is felmelegített volna. A jeges szél szemebe fújt, s ettől kicsit megtisztult arcom a könnyektől. Csak sírtam...Nem tehettem meg máshol, csak az udvaron. Mire odáig eljutottam egy igazi harc volt magam ellen, végül mégis sikerült. A lelkem a halálért üvöltözött, az agyamban az utolsó szavainak képe égett. Arcomon egy újabb könny gördült végig, s halkan hullt a lenge vászon pizsamámra. A kezeim majd' megfagytak, de ne foglalkoztam vele. Nem tudtam...semmit...a múlt kísértett, a jelen fájt a jövőtől pedig én rohantam olyan gyorsan, ahogyan csak elmém bírta...alulmaradt. Nagy nehezen bementem. A szoba melege átfűtötte testem, a szívem azonban még mindig jegesen kalimpált. Mindent elrontottam, én az egyetlen, akinek élnie sem szabadna. Egyedül voltam, s nem is akartam, hogy bárki tudja. A kint fogalmazott búcsúlevél tovább fejlődött agyamban és mikor felvánszorogtam szobámba a telefon fényénél írtam, az első betűt, szót, bekezdést, oldalt...Sajnálom a vége, s az eleje...Sajnálom, hogy tönkretettem őket a születésemmel majd a halálommal is. Mindenért...bocsánat azért, amit még el sem követtem...Elaludtam...nem tudom mi történhetett, de mikor reggel tükörbe néztem vöröslő szememmel még saját magamat is megijesztettem...