Hogy?

...Kint álltam a kertben...nem volt rajtam kabát, pulóver, vagy bármi, ami egy kicsit is felmelegített volna. A jeges szél szemebe fújt, s ettől kicsit megtisztult arcom a könnyektől. Csak sírtam...Nem tehettem meg máshol, csak az udvaron. Mire odáig eljutottam egy igazi harc volt magam ellen, végül mégis sikerült. A lelkem a halálért üvöltözött, az agyamban az utolsó szavainak képe égett. Arcomon egy újabb könny gördült végig, s halkan hullt a lenge vászon pizsamámra. A kezeim majd' megfagytak, de ne foglalkoztam vele. Nem tudtam...semmit...a múlt kísértett, a jelen fájt a jövőtől pedig én rohantam olyan gyorsan, ahogyan csak elmém bírta...alulmaradt. Nagy nehezen bementem. A szoba melege átfűtötte testem, a szívem azonban még mindig jegesen kalimpált. Mindent elrontottam, én az egyetlen, akinek élnie sem szabadna. Egyedül voltam, s nem is akartam, hogy bárki tudja. A kint fogalmazott búcsúlevél tovább fejlődött agyamban és mikor felvánszorogtam szobámba a telefon fényénél írtam, az első betűt, szót, bekezdést, oldalt...Sajnálom a vége, s az eleje...Sajnálom, hogy tönkretettem őket a születésemmel majd a halálommal is. Mindenért...bocsánat azért, amit még el sem követtem...Elaludtam...nem tudom mi történhetett, de mikor reggel tükörbe néztem vöröslő szememmel még saját magamat is megijesztettem...