Szívembe zártalak, karomba zárnálak,
de tudom, hogy ezt nem lehet,
én mégis nagyon szeretlek.
Ha Te csókolnád szám,
s Te fognád a kezem, én lennék a legboldogabb,
mert nem csak Te és Én lennék,
hanem Mi, ketten...
Nem érzek pillangókat a gyomromban, ha velem vagy, nem ugrik ki a szívem a helyéről, ha meglátlak, de amikor nem vagy itt, fáj. Fáj, hogy nem vagy velem, fáj, hogy üres a helyed. Hiányzol. Sokszor elcserélném bármivel ezt az érzést, de tudom, hogy emiatt vagyok én éppen eléggé ember, emiatt kellesz pont Te nekem. Mert Te kellenél, ha választhatnék.. esély nélkül azonban Te sem tudhatod meg milyen velem, csupán azt, hogy mennyire nem fontos a jelenlétem. Vajon hiányzom-e én néha neked? Vajon gondolsz-e rám a buszon hazamenet? Vajon...miért ilyen sok a kérdés? Miért nem lehetnek ezek kijelentések? Oh, bárcsak...bárcsak az enyém lehetnél...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése