"...aztán történt valami. Valami, ami fáj, de meggyógyít. Valami, ami hideg, de átmelegít. Valami, ami nem kéne, de mégis elengedhetetlen. Történt valami, ami örök, amit nem felejtesz soha, amit nem vehetsz meg pénzen, de a legtöbbet éri."
Kint álltam a hidegben. Pont úgy, mint kettő hónappal ezelőtt. Annyi dolog változott azóta...könnyek, nevetés, szeretet, utálat, éjszakába nyúló beszélgetések, veszekedés, csalódás, megbántás, barátság, s annak a vége.
A szél belekapott már eleve saját életet élő hajamba és még inkább összegubancolta. Volt nálam egy gyufa, amit lassan meggyújtottam. A tüzet hozzáérintettem a bőrömhöz, de a hirtelen forróság megijesztett. Eldobtam a fadarabot és amint leért a fűbe eloltottam. Egy pillanatra elfelejtettem azt, hogy mennyire hiányzik néhány személy az életemből vagy akár a közelemből. Vettem egy mély lélegzetet, megszédültem, mint általában, amikor beveszek három fájdalomcsillapítót. Még sosem kerültem az összeesés szélére, de akkor éppen hogy meg tudtam állni a lábaimon. Megráztam a fejem, kiélesedett előttem a zöldes fű. Miért zöld a fű, amúgy? Szóval egész értelmes kérdések borították el elmémet...ez vagy a fáradságnak, a gyógyszernek esetleg az enyhe melankólikus hangulatnak köszönhető. Nem tudom...miután ráeszméltem, hogy bizony így nagy lehetőséggel meg fogok őrülni bementem. Halkan lopakodtam. Volna. Aztán természetesen belerúgtam a küszöbbe. Felszisszentem, a másik lábamon ugrálva jutottam el a szőnyegre, ahol már rendesen tudtam haladni. Fél perccel később a szobámban reménykedtem abban, hogy, ha ránézek a telefonom kijelzőjére ott lesz az Üzenete. Mit vártam? Elmúlt hajnali egy óra is, nem csoda, hogy már rég alszik. Vagy valami olyasmi. Elmosolyodtam. Megint hazudott. Vajon miért csinálja ezt velem? Ismét mély levegő, ismét szédülés. Lassan a hobbimmá válik ez az egész...megmostam az arcom és befeküdtem az ágyamba. Lassan álomba szenderültem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése